Levél Szurdi Zsoltnak!

Kedves barátom, Zsolt! Januárban Bajnóczi Sanyival már tervezgettük e napot, a születésnapodat, hiszen ezt a hagyományt is folytatnánk, amit rendszeresen Te adtál ajándékba nekünk. Mindenki tudja, hogy ez volt az a nap, amikor szinte zarándoklatszerűen tömegek látogattak el a klubba, hogy köszöntsenek, vagy az utóbbi években emlékezzenek. Sajnos a járvány, ami idestova egy éve letarol minket, igaz, magad tán csak szavakban ismered mi az, de immár második alkalommal teszi lehetetlenné, hogy összegyűlhessünk és emlékezhessünk magunkban, csendesen veled együtt egy nyugodtabb világ létezésére.
Manapság valamiféle szakemberek azzal tömik a fejünket, hogy közösségben lenni káros, sőt, veszélyes, holott az is lehet, hogy ennek pont az ellenkezője igaz, csupán érdemes lenne legalább időnként más szemszögből is vizsgálni a dolgokat. De ez sajnos egy éve nem megy, a bólés-babakádas-zsíroskenyeres találkozónk tehát ismételten a vírus áldozatául esett. Így ma sem marad más, mint a jól bevált emlékezés a múltra, ami utat tör a majdani jövőnek is.
Ezúttal az emlékezést konkrétan az ősidőktől indítanám. A nyolcvanas évek elején, talán 84’ telén ültünk páran veled a KISZÖV klubban este és folyt az ilyenkor szokásos beszélgetés. Már nem emlékszem, hogy pont akkor kik voltak ott, de mindig ugyanazok, s ekkor meséltél nekünk először arról, hogy van egy álmod. Egy intuíció, mely bár szerényebb, mint az amerikai polgárjogi aktivista álma volt, de valójában ugyanúgy a lehetőségek szabad gyakorlását jelentette, csak másképp. S vicc, de vajon ki hitte volna ekkor, hogy egy emberöltővel később, tehát manapság a védekezés címszava alatt (jelentsen is az bármit) a szabad értékteremtés ismét csak illúzió, hiszen a karanténvideók korában görcsölő előadók/közönség álszabadságában valódi élményeknek, urambocsá, de ma is igencsak híján vagyunk.
Akkor ott azt mondtad nekünk, hogy létre akarsz hozni egy közösségi házat, egy olyan helyet, ahol a zenészek szabadon művelhetik tehetségüket, ahol a zeneművészet születik maga, ahol nem befolyásolja az alkotó munkát sem a politika, sem a gazdaság, sem más egyéb dolog. Covidról nem beszéltél, mert persze igazából számunkra nem is nagyon létezett ez még abban az időben. Valahogy akkoriban nem létezett Vuhan, talán denevér sem, meg egy csomó rizsa sem a cibetmacskák közvetítő szerepéről, amit az arcunkba tolnak manapság. Volt viszont hidegháború, Andropov, Reagan meg Kádár, bár mindezek együttesen sem voltak képesek arra, hogy első áldozatként, modern kori Raszputyinok tanácsára szemrebbenés nélkül kiradírozzák a szűk családokon túli közösségi lét elemi szükségleteit, lelkek százezreit megcsonkítva ezzel.
Szóval elmesélted azt a bizonyos álmodat, amire akkor valóban egy hihetetlen, ábrándszerű csodaként tekintettünk és igazság szerint kételkedve is fogadtuk az akkori világot ismerve, hogy akár még komolyan is születhet valami ebből. Pedig Te már akkor is tudtad, hogy ha helyesen állunk az egészhez és a Rock Klub, mint érték fennmarad, a léte tartósnak bizonyul, akkor abban a jövőképben nélkülözhetetlen elemmé avanzsál a közösségi ház képlete, mint realitás. Sokkal messzebbre láttál, mint mi, s aztán átköltözve a Juhász Gyulába le is tetted nagy terved alapköveit. És amikor elérkezett az idő, akkor, amikor a szakszervezetek felzabálták vagyonuk utolsó vidéki maradványait, ahogy mondtad, bár utcára kerültünk, de Te kiléptél a színre és meg merted rajzolni városunknak az önálló, önfenntartó zenei klub kontúrjait. Szakadatlan hiteddel képes voltál meggyőzni a várost arról, hogy szükség van minderre, ránk, vagyis azokra, akiknek e nélkül talán más esélye nem is nagyon lehetett. Végül így született meg a végleges hely, a célállomás, amiért évtizedeken keresztül küzdöttél, bár ugyanaz a klub a Szeged Városi Rock Klub, de már a mai, végleges helyén. A helyen, a Stefánia napszítta aszfaltja alatti underground világának hűst adó árnyékában. Megérkezett ide mindaz, amit a megelőző harminc évben felhalmoztál, de már velünk közösen. Emlékszel? Örültél, örültünk mind, és katartikus élményként vetettük bele magunkat a tervezgetésbe, végül pedig a megvalósításba. Hogy miket éltél ekkor, legyen itt alább egy videó, melyben a saját szavaiddal emlékeztethetsz minket ezekre az időkre:

S íme, hát sikerült… megcsináltad. Példaértékű fokmérője ez annak is, hogy miképp válhat a fantáziakép valósággá, ha nagyon akarjuk azt. Győztél, mert megtaláltad a végleges helyet, örökül hagyva benne azt a tengernyi örömöt és könnyet, de útmutatást is, ami iránytűként szolgált megannyiunknak, külön-külön vett, de együvé is sorolható életünk labirintusában. Mert bár itt még nem tudtuk, de nem csupán a közösségi házad sziluettjét faragtad meg ekkor, hanem sokunk káoszos életéből is kibontakozhatott a végső emberi forma, ami aztán alkalmasint további értékeket teremtett és teremt az óta is szerte a világban. Ugyan nélküled ma kissé árván érezhetjük magunkat, de nem azért, mert egy ideje már máshol építed a klubéletet, hanem azért, mert az a Klub, amit itt hagytál nekünk, életének talán legnehezebb időszakát éli meg. Már egy éve nem lehetünk lent veled, nem tör utat a falakból, a hangszerekből, vagy a motyó még megmentett maradékából folyvást kiszüremkedő szellemiséged.
Tudod Zsoltikám, ennek a járványnak sok ember így, vagy úgy, de az áldozatául esik. Mostanság a rémület korbácsolása miatt is ettől hangos minden, miközben arról már kevesebb szó esik, hogy a „védekezés” címszóval az élőzenés helyek nagyjából fele végleg kimúlt, koldusbotra juttatva ezzel tíz- akár százezreket. Mert a létbizonytalanság, a kiszolgáltatottság valahogy nem öl annyira a mai ismeretek szerint. S hát ennek fényében vajon mi jót üzenhetek levelemben, ami úgy nyújt biztatást a jövőre nézve, hogy emlékezik a múltra? Nos, ebben a nem túl rózsás helyzetben üzenem Neked, hogy bár a zene tevékenysége még mindig szünetel, a klub mondhatni üres, de azért nem hagytuk el. Takarosan rendbe hoztuk, rengeteg munkával, a jó gazda gondosságával tettük a Rock Klub-eszme minden korának legpatinásabb emlékhelyévé, ahol melletted, de veled együtt további zenei legendáknak is tisztelgünk, megmutatva az utókornak, hogy ezt hoztad létre, így is élhettünk mi, szegedi emberek, átemelve azt az üzenetet a ma fiatalságának, hogy ebben a létben élni, mivel ez időtálló, soha nem késő és ma is érdemes.
Végezetül fontos, hogy tudd, mi már itt a pincénk sokat élt falai között a születésed napjához kötjük a Klub megalakulásának pillanatát is. Innen tudjuk azt is, hogy a videóban elhangzó gondolataid is lassan egy évtizede hirdetik a rockzene örökkévalóságának igazságát. De hirdetik azt is, hogy 41 évvel ez előtt fogtad le a KISZÖV Klub színpadán állva az első akkordokat. Ma, majdnem fél évszázaddal később, ezen az ünnepi napon – mert tudom, sokunknak ünnep ez a nap, még ha nem is találkozhatok velük – azt akarom neked üzenni kedves Barátom, hogy ezekben az időkben bármily nehéz is legyen az, de kitartunk. Ha kell, majd ősszel nyitunk, de ismét csak kitartunk és nyitunk. Értjük, és érezzük, hogy ha csak rajtunk áll, nem hagyhatjuk enyészetté válni ezt az általad megálmodott máig is nagyszerű világot, amit Te teremtettél, amit Te hagytál örökül nekünk. Továbbvisszük mindezt azért, hogy az időközben felserdülő új generáció is részese lehessen annak az egykori szabadságnak, amelynek mi mind, ma már csak lélekben fiatalok, részesei lehettünk. Ezzel köszöntenélek születésed napján azzal az ígéretemmel, hogy –bár félve mondom ki – bízom abban, hogy a következő születésnapodon ismét együtt lehet végre a nagy csapat.

Szeretettel teljes üdvözlettel minden örök hű barátod nevében:

Vadász János